matekóra thoughts

a filc kupakja pukkan, füzetek nyílnak, tollak sercegnek.
a feladat már a táblán van.
mi több, valahogy az én füzetembe is belekerült.
rotringgal, mert azt tanultam általánosban,
hogy matekórán nem írunk tollal.
neki is kezdenék, hogy beszorozzam, elosszam, összeadjam, kivonjam
akár a gyököt, akár a grafitot a füzetlapból.
de előtte indokolatlanul felemelem a fejem, és gyorsan körbenézek.
bambuló tekintetek merednek ki az ablakon, vagy a táblára,
többen kétségbeesetten tanulmányozzák az előző órán leírtakat,
hátha abból megszülik a megoldást.
hátha.
a remény már csak így működik.
a legvégsőkig próbálkozunk. hátha.
visszafordulnék, de a tekintetem találkozik a tanáréval.
"csak ki ne hívjon a táblához" gondolom magamban, ahogy
újra magamhoz veszem a ceruzám, és próbálok
a tanultak alapján végigmenni a feladaton.
a képletet tudom, számológépem is van,
az óránk három percet siet az órához képest,
most döntsük el hogy melyik óra van a falon,
ahova én is nemsokára mászok a sok számtól,
az órán is vannak számok, hát még, ha matekóra,
szerintem jó lennék órának,
én is ugyanolyan pontatlan vagyok mint a számolásaim.
a nevemet hallom, de szerencsére ez (még) nem a tanár,
csak mögülem egy pisszegés, hogy nekem mi jött ki.
mondanám, hogy lassan az ebédem fog, ha tovább kell számolnom,
de nem értené, ahogy a feladatot sem érti senki a teremben,
meg merem kockáztatni, hogy őszülő hajú tanárunk sem.
valószínűleg megint elrontottam, a radírom leesett a földre,
utána hajolok, fejem a padba botlik.
"ne verje a fejét az asztalba, ennyire elakadt?" hallom a tanártól,
"nem, szimplán béna vagyok" felelem, és már érzem,
hogy nekem kell levezetnem a megoldást.
felkapom a radírt, és igyekszem valami vállalhatót a füzetembe írni
hátha nem égetem le magam teljesen.
és most nem az osztály előtti beégés zavarna, ugyan.
matekórán az már rég nem létezik.
valójában ez előtt az osztály előtt már annyiszor leégettem magam,
hogy már az oltókészülékeik sem segítenek, így nem is próbálkoznak.
de én nagyon próbálkozom, igenis értem a feladatot,
legalábbis értenem kéne.
csengessenek már ki, mindenki ezt szeretné, csütörtök hetedik óra,
senkinek semmi kedve most még itt, ezzel szenvedni,
többek között nekem sincs,
nem mintha programom lenne,
nem sietek sehova,
maximum a metróhoz, hogy ne legyen nagy a tömeg.
"mennyi van még hátra?" fordul hátra az előttem ülő.
"óra van, nem beszélget" már megint ezek az órák,
valóban óra volt, méghozzá a falon.
mellette egy parafatábla, amire nem is olyan régen
gondolatban feltűztem a matektanár képét
és rajzszögekkel szurkáltam.
szerencsémre a négyzetrácsok,
amelyek merőleges és párhuzamos vonalakból
megrajzolva tökéletesen segítettek a normális méretű
számok írásában, nem vonták el a teljes figyelmem.
a maradékkal sikerült arra koncentrálnom, hogy ki is énekli
azt a dalt, ami egész órán a fejemben ment.
hogy mi a még nagyobb szerencse?
valaki a hátsó sorokból felkiáltott, hogy érti,
ezért a tanár őt hívta ki a táblához.
nekem még mindig nem megy.
de örülök, hogy neki valóban sikerült megérteni.
talán óra után odamegyek hozzá, és megkérem, hogy magyarázza el.
az óra után a fal van.
bár attól függ, melyik irányból nézzük.
a fal szemszögéből mi vagyunk az óra után.
a csengő szerint is óra után vagyunk,
így mindenki összecsapja a füzetét, vállára kapja a táskáját,
és meg sem várva a házi feladatot ügetnek ki a folyosóra.

 -ÁA